Hat év, 150 mérkőzés, több mint 400 gól. Akik jól ismerik csapatunkat, azoknak aligha okoz komoly fejtörést, hogy emögött az elképesztő teljesítmény mögött Karnik Szabinát keressék. Szacsa a jelenlegi csapatból a legrégebb óta van velünk, és most döntött úgy, hogy befejezi játékospályafutását. Vasárnap, a Budaörs ellen ölti magára utoljára csapatunk mezét. Vele beszélgettünk a kisvárdai évekről, az együtt eltöltött közös időszakról.

Amikor 2020-ban Kisvárdára érkeztél, mit gondoltál, milyen lesz ez az út, és ehhez képest mit kaptál ettől a klubtól?
– Amikor ide igazoltam, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig itt leszek, ahogy teltek az évek, egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy Kisvárdán szeretném befejezni. Debrecenből érkeztem egy nem túl sikeres szezonnal a hátam mögött, és az volt a célom, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok arra, hogy ismét meghatározó játékos legyek az NB I-ben. Erre pedig, ahogy az évek során be is igazolódott, Kisvárdán minden feltétel adott volt. Az akkori edzőimmel, Bakó Botonddal és Szabó Valériával sikerült is elérni, hogy húzóembere legyek ennek a csapatnak. Nemcsak játékosként fejlődtem rengeteget, hanem azzal, hogy csapatkapitány lettem, emberileg is. Soha nem voltam még ilyen pozícióban, az öltöző tiszteletét és elismerését mindig azzal vívtam ki, hogy száz százalékot tettem bele a munkába, és még többet vittem ki a pályára, ha kellett, a parkettát is felszedtem. Ez egy új szerepkör volt, meg kellett tanulnom, hogy kiálljak és beszéljek, nemcsak a játékosoknak, hanem a klubvezetés felé is. Lassan ebbe is beletanultam.

Csapatkapitányként sokszor neked kellett „elöl menni”, a hátadra venni a csapatot. Volt olyan időszak, amit kifejezetten fordulópontnak érzel a kisvárdai éveidben?
– A hat év alatt többször kellett a sarkamra állnom. Egy edzőváltás mindig trauma a csapat életében, de a játékosokat is megviseli különböző mértékben. Ilyenkor az ember hirtelen elveszíti a koordinátáit, amelyekben addig magabiztosan mozgott, bizonytalanná válik. Viszonylag fiatal csapatunk volt Bakó Botond távozásakor, ezért sokat kellett beszélgetni a lányokkal. A legfontosabb a csapatérdek, hogy megmaradjon a kohézió, ez pedig a játékosok mentális állapotának összességéből áll össze. A másik ilyen időszak a két évvel ezelőtti volt, amikor Siska Pálmán és rajtam kívül nagyon fiatal csapatunk volt, sokuknak az volt az első felnőtt NB I-es szezonja, ezért sok mérkőzésünk nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Ez nem azért volt, mert a keret gyenge volt, hanem azért, mert hiányzott a csapatszintű rutin. Volt egy fordulópont, amikor ki kellett állnom a vezetőség elé és elmondani a véleményemet. Ennek meg is lett a gyümölcse, mert a következő évben a klubtörténet legjobb helyezését értük el.

Rengeteg mérkőzést játszottál nálunk, melyik pillanatot emelnéd ki a legemlékezetesebb kisvárdai meccsedként, és miért?
– Lehetetlent kérsz, annyi emlékezetes meccs közül nem tudok egyet kiemelni. Emlékezetes volt 2020 szeptemberében az első hazai meccsünkön, hogy legyőztük a Debrecent, az nekem külön presztízs volt, hiszen ott kezdtem kézilabdázni, ott töltöttem a pályafutásom jelentős részét. Az előző szezonban is volt sok jó mérkőzésünk, amelyeken igazi csapatként küzdöttünk. Ebben a szezonban a korom és a rotáció miatt ugyan már kevesebb időt töltöttem a pályán, de amikor Krisztián előhúzta a Szacsa-kártyát a pakliból, akkor az működött. Ilyen volt a Vasas elleni két mérkőzés, a hazai különösen emlékezetes, amikor mínusz hétről felálltunk és három góllal nyertünk. Azon a mérkőzésen nagyon jól kijött a lépés nekem és a csapatnak is. Nagyon jó meccs volt a Szombathely elleni hazai is, amelyen két alapemberünk hiányában, foghíjasan összekapaszkodtunk és kibrusztoltuk a győzelmet.

2025 januárjában megszerezted a 2000. bajnoki gólodat, és ahogy szokták mondani, az élet a legnagyobb rendező, mert pont nevelőegyesületed, a DVSC ellen érted el ezt a kerek számot. Ez egy komoly mérföldkő. Mit jelent számodra ez a szám, és mennyire látod mögötte a kisvárdai évek szerepét?
– Nagyon büszke vagyok rá, mert aki ismeri a pályafutásomat, az tudja, hogy kilencszer műtötték a térdemet. Engem 18 éves koromban el akartak tiltani a kézilabdától, a szüleimmel veszekedtem, hogy írják alá a műtéti papírjaimat. Olyan voltam, mint egy versenyló, akire ráadták a szemellenzőt, csak az forgott a fejemben, hogy én játszani akarok. Azért nagy dolog ez számomra, mert karrierem során minden megtörtént velem, amit egy kézilabdázó el szeretne kerülni. Ennek ellenére talpon tudtam maradni és teljesíteni. Ebben a 2000 gólban az összes edző, az összes szakmai stáb és játékos benne van, akikkel valaha játszottam, mert nélkülük nem sikerült volna. A kisvárdai klubnak ebben nagy szerepe van, mert itt mindig figyeltek rám, tiszteletben tartották, ha olykor voltak nehézségeim és nem tudtam úgy edzeni. Józsa Krisztián ezt különösen jó érzékkel menedzselte. Látja rajtam, hogy mikor elég, annak ellenére, hogy én még mennék, csinálnám. Tudja, hogy mik a határaim, és azokat is látja, amelyeket én nem akarok beismerni magamnak. Mindig azt mondja ilyenkor, hogy az egészségem előrébb való, ezért én hálás vagyok neki. Többek között ezért tudok még ilyen formában, ilyen szinten a csapat életében jelen lenni. Emellett olyan stáb van a csapat mögött, a gyógytornától kezdve a rehabilitációig, akik mindig fogták a kezemet.

Korábban többször is azt nyilatkoztad, hogy Kisvárda „második otthonod”. Mi az, amit biztosan magaddal viszel innen – akár játékosként, akár emberként?
– Nagyon sok helyen játszottam, és voltak olyan öltözők, ahová egyik porcikám sem kívánta, hogy belépjek. Nem volt jó a hangulat, esetleg az edzőkkel nem találtam meg a közös hangot. Itt sem mindig szép és kerek a történet, de az esetek többségében mindig jókedvűen indultam el edzésre, amikor beléptem a csarnokba, éreztem, hogy szeretnek. Ez Kisvárdára is igaz, aki nincs itt, az nem is igazán értheti. Kisvárda egy kisváros, egészen máshogy működik, mint egy nagyváros. Itt megtaláltam azt a nyugodt életet, ami feltétele volt annak, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Annak ellenére, hogy debreceni vagyok, itt soha nem éreztem magányosnak magamat, mindig megtaláltam azt a társaságot, azt a közeget, ahol jól éreztem magamat. Boldog vagyok, hogy az utolsó éveimet itt tölthettem el játékosként.

Milyen terved van, mivel akarsz foglalkozni a „kézilabdán túl”?
– Kilencéves koromban kezdtem el kézilabdázni, huszonhét éve ez a sportág tölti ki a mindennapjaimat, ezért ebben a közegben maradok. Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit akarok, sokat görcsöltem rajta. De az élet gurított egy labdát, amit észrevettem és lehajoltam érte. Az sem titok, hogy itt maradok, a csapat körül fogok dolgozni. Nagyon hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak, akik végig mellett voltak és támogattak és a legnehezebb pillanatokban sem engedték el a kezemet. Az edzői stábnak, akik, mindig bíztam bennem, valamint azoknak, akik mindig „összedrótoztak” egy-egy meccsre, amikor kellett.

Hat év, 150 mérkőzés, több mint 400 gól. Számok, amelyek önmagukban is különlegesek – de mégsem mondanak el mindent arról, mit jelentett Karnik Szabina ennek a csapatnak. Egy játékos távozik most a pályáról, de egy példakép, egy igazi kisvárdai ikon örökre velünk marad. Köszönjük az összes gólt, az összes küzdelmet, az összes végigjátszott percet, a kimondott és kimondatlan szavaidat, és azt, hogy mindig mindent megtettél ezért a klubért. Vasárnap utoljára húzod magadra a mezünket játékosként – de biztosak vagyunk benne, hogy Kisvárda történetének része maradsz továbbra is.
Köszönünk mindent, Szacsa!