A közelmúltban véget ért a női élvonalbeli kézilabda bajnokság, de nem csak a csapatoknak fejeződött be a küzdelem, jó néhány játékos is pontot tett pályafutása végére. Visszavonult a Dunaújváros ikonja Bulath Anita, de a debreceni Kovács Anna sem húz többet szerelést és a kisvárdai Dombi Luca is „letette a lantot”.

A csillogó szemű, mindig mosolygós játékos erről először februárban, a Digi Sport Reggeli Start című műsorában beszélt, akkor azonban még csak annyit árult el, hogy az idény végén elhagyja Kisvárdát. Sokan latolgatták, hogy a huszonhét éves beálló hol folytatja, különböző fórumokon több csapat is felmerült, mint lehetséges új állomáshely. A találgatásoknak aztán vőlegényével közösen vetettek véget, a csapat utolsó hazai mérkőzése után a közösségi médiában jelentették be, hogy felhagy a kézilabdával.

„Lucám utolsó hazai mérkőzésén is bepakolt 6 gólt az MTK-nak. Még egy meccs vár rá Dunaújvárosban és utána szögre akasztja a kézilabda mezt. 10 évet húzott le a világ legerősebbnek tartott ligájában, azaz a magyar NB I.-ben. Elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen remek párom van. Végre eljött az idő, hogy ténylegesen együtt legyünk, nap mint nap és ne a facetime-on bámuljuk egymást 500 km-es távolságból. Boldog vagyok, hogy végre mellettem leszel” – posztolta párja a facebook oldalán.

Három szezont húztál le Kisvárdán, az utolsóban 108 akciógólt szereztél a bajnokságban, amellyel a góllövőlistán 20. helyen végeztél, előtted többnyire olyanok végeztek, akik csapataikban a kijelölt hetes dobók. A Kisvárda kezdőjéből kihagyhatatlan voltál, életed formájában játszottál, mégis így döntöttél. Nehéz volt?

– Természetesen ez nem egy hirtelen elhatározás volt, februárban még úgy gondoltam, hogy lehet még pár jó évem. Párommal, aki Mosonmagyaróváron él öt és fél éve távkapcsolatban „élünk”, is átbeszéltem és végül arra jutottunk, hogy elérkezett az idő arra, hogy egymásra is nagyobb figyelmet fordítsunk. Március vége felé érlelődött meg bennem a gondolat, hogy abbahagyom. Persze, hogy nehéz volt, hiszen a kézilabda volt az életem. Voltak nehéz pillanatok, főleg ahogy közeledett a bajnokság vége, bevallom egyre többször eltörött a mécses. Eddig a kézilabdával keltem és feküdtem, nagyon jó formában voltam, persze, hogy ez megnehezítette a döntésemet. De a nagyok is azt mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni. Azt gondolom azonban, hogy már a közös jövőnkre is kell gondolnunk, az együtt töltött időre, a családtervezésre. Szoknom kell még az új helyzetet.

Gyakorlatilag neked két búcsúmérkőzésed volt, az MTK ellen búcsúztál a kisvárdai közönségtől, a pályafutásodtól pedig Dunaújvárosban az utolsó fordulóban. Hogyan készültél ezekre? Milyen gondolatok kavarogtak benned?

– Nehéz volt, a lányokkal már számoltuk, hogy ez az utolsó edzés, az utolsó bemelegítés, szóval minden utolsót számon tartottunk. Nekem már a Fradi elleni hazai meccs után eltörött a mécses, akkor tudatosult bennem, hogy lassan itt a vége. Az MTK elleni meccs előtt nagyon megható volt, ahogy köszöntöttek. Dunaújvárosban pedig a találkozó előtt nem tudtam erre figyelni, mert nagy volt a tét, az munkált bennem és a többiekben is, hogy nyerjünk és jó szájízzel fejezzük be a bajnokságot. A meccs után aztán két napig folyt a könnyem.

Ilyenkor az ember visszatekint és számot vet. Gondolom ezzel te is így vagy. Mi az ami hiányozni fog ebből az életformából? És mi az amit könnyen el tudsz majd engedni?

– Nagyon sokat kaptam a kézilabdától, rengeteg barátot, kedves ismerőst. Megszoktam, hogy mindig csapat vesz körül, megtanultam, hogy a közös sikerért mindenkinek a legjobbját kell nyújtania, mert ha a maximumot adod, az összeadódik és abból lesz a közös siker. Hiányozni fog az öltöző hangulata, a mérkőzések atmoszférája, a csapattársaimmal eltöltött közös idő, amelyben a játék mellett a bolondozás is belefért. A sok edzés viszont nem fog hiányozni, meg a rengeteg buszozást sem fogom visszasírni és végre lesznek szabad hétvégéim, amikor gond nélkül együtt tudunk lenni a párommal. Mert ez mindig nagy tervezést és szervezért igényelt és rengeteg energiát emésztett fel.

Köztudott, hogy a beálló poszt az egyik legkeményebb, mert a védők nem bánnak kesztyűs kézzel az emberrel. Hogy keveredtél erre a posztra?

– Általános iskolában még átlövő voltam, aztán nem nőttem elég magasra, így tizenöt éves koromban egyszer csak ott találtam magamat. Odakerültem, ahová eredetileg is vágytam, mert amikor harmadikos koromban elkezdtem játszani és megkérdezték, hogy milyen poszton képzelem el magamat, akkor azt mondtam, hogy beálló szeretnék lenni. Ez nem aratott osztatlant sikert a családban, anya mondta is, hogy nem vagyok normális, hogy önként agyonveretem magamat.

A mezszámválasztást a legtöbb játékos valamilyen különleges esemény napjához köti, sokan pedig a szerencseszámuk mellett teszik le a voksukat. Te a 13-as mezben játszottál. Babonás vagy?

Nem, ennek sokkal egyszerűbb oka van, édesanyám december 13-án született, ezért választottam. Békéscsabán ez volt a mezszámom, Mosonmagyaróváron viszont foglalt volt ez a szám így ott a 11-es és a 19-es számú mez volt az enyém, Dunaújvárosban szintén ez volt a helyzet, ezért ott is a 11-es volt az enyém. Szerencsére Kisvárdán szabad volt a számom, ezért visszatérhettem hozzá.

Volt-e példaképed, akire felnéztél, aki inspirált, akinek a játékából meríteni tudtál?

Sok beállóhoz hasonlóan nekem is Heidi Löke a példaképem. Az ő pályafutása példaértékű, soha nem ismert elveszett labdát, mindig az utolsó leheletéig küzdött, folyamatosan képes volt lekötni két, három védő figyelmét és még negyven évesen, kétgyermekes anyaként is a legmagasabb szintet képviselte.

Élvonalbeli játékosként két évet Békéscsabán, hármat Mosonmagyaróváron, szintén kettőt Dunaújvárosban, az utolsó hármat pedig Kisvárdán töltötted. Hol érezted magad a legjobban?

– Szerencsés alkat vagyok, mert jól tudok alkalmazkodni, így mindenhol könnyen beilleszkedtem. Pályafutásom minden csapatánál voltak szép pillanatok, meghatározó élmények és olyanok, amelyek előrevitték a karrieremet. Békéscsabán kerültem először a felnőttek közé, ott lettem NB I.-es játékos. Nagy váltás volt aztán Mosonmagyaróvár, mert nagyon fiatalon elkerültem otthonról. Ott lettem válogatott és ott ismerkedtem meg a párommal. Dunaújvárosban voltak azért nehezebb pillanataim, a munkával kapcsolatban nagyon sokat tanultam, megváltozott a hozzáállásom, talán ott váltam igazi profivá. Úgy érzem, hogy Bakó Botondnak köszönhetően Kisvárdán teljesedtem ki, kikristályosodott a játékstílusom, sikerült kihoznom magamból a maximumot. Valamint ott teljesült az egyik nagy vágyam, végre egy csapatban játszhattam a testvéremmel, Katival.

Teljesnek érzed a pályafutásod, van-e benned esetleg hiányérzet ezzel kapcsolatban?

– Nem panaszkodom, minden pályán eltöltött percet élveztem, jól éreztem magamat. Az összes volt csapatomra örömmel gondolok vissza, mindenhol kaptam olyan dolgokat, amelyből tudtam tanulni és építkezni. Komolyabb sérülések szerencsére elkerültek, így mindig csak a kézilabdára tudtam koncentrálni.

Tavaly elvégeztél egy műkörmös tanfolyamot. Ezzel szeretnél foglalkozni, vagy van valamilyen más terved a civil életben? Esetleg maradsz a kézilabda közelében és kamatoztatod évtizedes tapasztalatodat?

– Most először pihenni szeretnék egy kicsit, de egyébként rengeteg tervem van. Valóban elvégeztem a műkörmös tanfolyamot, de az nem az én utam. Szeretnék gyerekekkel foglalkozni, de régi álmom a személyi edzősködés is és gyermekkori vágyam, hogy tudjak finom tortákat és sütiket sütni, ezért talán egy cukrászsuli elvégzése is képbe kerülhet. Fél évem van hátra a győri Széchenyi Egyetem sport- és rekreációszervezés szakán, azt is szeretném befejezni. Egyébként nem végleg búcsúztam el Kisvárdától, rengeteg szál köt oda, például Bouti Fruzsina, akivel hat évig voltunk csapattársak. Úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha jövőre alkalmanként feltűnök majd a lelátón!